Tüntetések és történelem

Szegedi Judit | január 18. 07:34 | Utolsó frissítés: 2 hónapja

Fotó: magyarnarancs.hu

Nem hittük volna, hogy amiért Gömbös Gyula és Imrédy Béla küzdött, azt a korporatív rendszert Orbánnak sikerül kiépítenie pillanatok alatt. Sokan nem gondoltuk 2010-ben, hogy a frissen meghirdetett "Nemzeti Együttműködés Rendszere" (NER) fosztogatásba csap át 8 év alatt. Nem hittük, hogy visszaélhet a Fidesz a parlamenti többségével.

Az elidősödő magyar társadalom bizalmat szavazott a Fidesznek azzal a kéréssel, hogy tegye rendbe az ország zilált pénzügyeit. Ezt egyetlen ciklus alatt elérte a kormány. De ugyanakkor meg is jutalmazta magát azzal, hogy a parlamenti többség nyomásával átvette az Alkotmánybíróság szerepét. A magyar nép többsége nem akart sem a 2006-os, 2010-es, sem a 2014-es, sem a 2018-as országgyűlési választásokon új politikai rendszert kialakítani, a Fidesz maga tette meg létszámbeli fölényével.

Amióta az eszemet tudom, azóta van a politikai közéletben balhé, hogy a Fidesz létezik. Persze, volt balhé a baloldal részéről is, több is, mint amennyi kellett volna. Mindenkinek vannak hibái. A Fidesz viszont eleve hibásan született.

Általános tétel, hogy sértett embert nem szabad megválasztani vezető tisztségre, mert különben kegyetlen bosszút áll újbóli megválasztása esetén is azokon a társadalmi rétegeken, amelyek nem őrá szavaztak másodjára. Orbán Viktort 2002-ben leszavazta az ország többsége, sértettsége erre vezetődik vissza. Egyértelmű volt, hogy politikai karakterével is megegyezett annak a kialakult alkotmányos rendszernek a lerombolása, amelyben másodjára elveszítette a választást. Hiszen ha azt a rendszert lerombolja, akkor nem lesz olyan választás, amelyen veszíteni tudna. Pedig pont ezt a rendszert védte még liberális politikusként és ágált 1995 előtt a kormánypárti túlsúly megnyilatkozásai ellen. A legvadabb liberális párt volt Magyarország történelmében, megtagadta az Egyházat, megtagadta az alapvető értékeket. 1994-1995 folyamán köpönyeget-fordított, és hirtelen nemzetivé vált. Nem szívből tette, hanem mert az MDF majdhogynem összeomlott, és rárabolt a szavazóira, csak a hatalom megszerzése érdekében. Nem tartottak ki a liberális elveik mellett, hanem a hatalom megszerzése érdekében –jó taktikai érzékkel- az Antall József miniszterelnök halála óta meggyengült MDF-et kiütve a nyeregből, megpróbálták először a jobboldali ellenzéki pártokat a Fidesz kisbolgyó-pártjaivá tenni, majd pedig 1998-tól kezdve már kormányon és utána 2002-től ellenzékben 2010-ig, az engedetlenkedő kisgazdákat és MDF-eseket magába olvasztotta a Fidesz, a KDNP-t pedig meghagyta, hogy mint erőtlen jobboldali párt, a vallásos embereket kösse a fő párthoz, a Fideszhez. Az MSZP nem tudta 2010-ig magábaolvasztani, vagy legalábbis engedelmessé tenni az SZDSZ-t, ezért kettőjük bukása (a jelenlegi ellenzéki pártok akkori kezdő volta miatt) a politikai ellenzéki kontroll megsemmisülését is jelentette. Aztán 2002-ben, hogy a polgárok nem választották meg újra kormánypárttá, megvadult teljesen: tüntetések, botrányok, zsarolások, stb.. mindent kitaláltak a hatalom visszaszerzésére és a parlamenti munka kiüresítésére –mint most is- az ülésekről való folyamatos kivonulásaikkal, kordonbontásaikkal, stb...

Újra fordítottak 2010-ben a köpönyegen, és "pápábbak lettek a pápánál", szélsőségesen jobboldalivá, rasszistává, társadalmi csoportok üldözőjévé, diktatúra kiépítésére törekedett, nekiment minden olyan intézménynek, ami az útjába került. A dualista Szabadelvű Párt sem volt semmi, de a Fidesz mindenen túl tett. De mit várjunk azoktól, akik nem szabadságban nőttek fel? Persze hogy szimpatikus nekik a diktatúra, csak a személyek változnak, a módszer örök: megosztás, és az ellenfelekkel egyesével elbánni, hogy végül kiürüljön a tábla, és egyedül csak ők maradjanak a végére. Egyszer a hajléktalanok, egyszer az egyetemek, egyszer a szakszervezetek, egyszer a baloldaliak, egyszer a Jobbik, stb... és így koptatta el a más oldalon állókat. Vagy elűzte őket munkahelyükről való elbocsájtással, vagy megvonta tőlük a jogos juttatásokat, de a lényeg, hogy az elvont pénzekkel maguk alatt megágyaztak. Jelenleg úgy tűnik, már a népnek dobott garasok is elfogytak, nemhogy a nagyobb összegek. Érthető, hogy már a demokrácia látszatára sem adnak. Minden pénz be van gyűjtve ami csak a világon létezik, most már csak ezt a pénzt kell nekik minden áron megvédeniük.

Bámulatos, hogy a Lex Kósa elfogadása napján, pont 114 évvel ezelőtt mondhatni ugyanaz zajlott le, mint előtte való napon! A fényképek az akkor még csak alig fél évvel azelőtt elkészült országház képviselőházi üléstermének (a Lex Kósakor is itt szavaztak) bútorait ábrázolja, majdhogynem szálkává törve az ellenzéki képviselők által. Akkor ők így mertek tiltakozni. Félelmetes a napra pontos történelmi évforduló, mint ahogy az is, hogy a hírhedt zsebkendőszavazás (a Lex Daniel elfogadására Perczel Dezső házelnök törvénysértést elkövetve a zsebkendőjével jelt adott a szavazásra a szabadelvű kormánypárti képviselőknek, ugyanis akkor sem lehetett érteni a másik szavát, mert az ellenzéki képviselők dudáltak, kiabáltak, stb.. a házelnök pedig behívta a kormányőrséget és kivezettette az ellenzéki képviselőket erőszakkal) éppen 114 éve, 1904.november 18-án ment végbe! Mindkét történelmi esemény megismétlődött egyetlen napon egyszerre, 114 év után! Akkor az ellenzéki pártok összefogtak ezután a nap után a kormányzó Szabadelvű Párt ellen, ennyi haszna volt a törvénytelen szavazásnak és az obstrukciónak. És miért tették többek között akkor is ezt az ellenzéki képviselők? Mert leszűkült a mozgásterük a jogi-politikai cselekvésben, és a hírközlésben is, és csak így tudtak kifejezést adni véleményüknek, nem volt más legális eszközük.

A jelenlegi ellenzéki pártok hiába szeretnék ellenőrzés alatt tartani a kormánypártot, nem tudják, mivel 2010-2014 között a kormány már vagy leépítette azokat az intézményeket, amelyek munkáját ellenőrizhetik, vagy pedig felöltötte azokat a hozzá hű emberekkel. Mérhetetlen közpénzt ölt bele a plakátkampányokba és a kormánypárti sajtótermékek felállításába, a hírek gondosan megválogatott, szűrt közlésébe. Jó példát hoz erre a régebbi magyar történelem: hiába győztek az ellenzéki pártok az 1905-ös választásokon, hiába volt viszonylag sok saját politikai napilapjuk, mégsem tudtak érdemben kormányozni, mert az ellenzékbe szorult volt kormánypárt emberei az első jelentőstől az utolsó jelentéktelen hivatalig a helyükön maradtak, az ellenzéki kormány intézkedéseit igyekeztek elszabotálni, mert tudták, hogy a következő választáson véglegesen visszaveszi a volt kormánypárt a vezető szerepet, így az ellenzéki koalíciós évek túlélésére készültek fel. Ezt az egyoldalú rendszert –úgy az Osztrák-Magyar Monarchiára, mind pedig a Horthy-korszak Magyarországára érvényes- csak a bekövetkező világháború tudta elsöpörni, idegen megszállással, a politikai és a gazdasági elit teljes cseréjével. A magyar társadalom ugyanis mindig gyenge volt ahhoz, hogy önerejéből rendszert tudjon váltani, le tudja cserélni a politikai és a gazdasági elitet. Ezt mutatják a forradalmak és szabadságharcok sikertelenségei is.

Bámulatos viszont az, hogy a KDNP politikusai közül senki sem ellenezte a Lex Kósa elfogadását, hiszen egyik sem mondta, hogy az új törvény ellenkezik a keresztény tanítással, de még a pápai enciklikákkal is (XIII. Leó pápa: Rerum Novarum, XI. Pius pápa: Quadragesimo Anno, Szent VI. Pál pápa, Szent II. János Pál pápa). Ez is azt mutatja, hogy a politikai katolicizmus nem azonos a templomba járók hitével. Viszont felteheti magának a kérdést a hívő: Ha nem azonos az ő hitével az, amit a KDNP képvisel a parlamentben (nekik ott a hívő embereket kellene képviselniük), és tudja, hogy az ő személyes hite az igaz, akkor megkérdezheti, hogy ezek után mi szükség van még KDNP-re a parlamentben? Így egyből rájön az illető hívő személy, hogy kijátszotta egy politikai párt az ő személyes igaz hitét, amellyel megsértett minden keresztény hívőt, mert ugyan lobogtatja az ő hitét a politika zászlóján, mégsem tesz a megvalósításáért semmit sem.

Egyébként groteszk dolog, hogy pont az dönt a túlórák emeléséről, aki valóban nem dolgozott le életében egyetlen napot sem munkahelyen! Horthy Miklós legalább tudott gazdálkodni, Wekerle Sándor bankárkodott sikeresen, Kádár írógépszerelő volt, de Orbán?

Kollektív nemzetgyilkosság az, ami 1980 óta folyik. Nemcsak az abortuszok magas száma miatt, hanem a fiatal munkanélküliek kivándorlása miatt is. A nemzetgyilkosság része volt a 2006-os év zavargása, és része a napokban zajló tüntetés oszlatása is. Megint kezet emel a magyar a magyarra. És miért? A politika és a hatalom miatt. Csodálkozunk, hogy 600000 fiatal magyar hagyta el az országot az elmúlt 8 évben??? Szeret a magyar fiatal egy tele plakátolt, propagandával telített országban élni, ahol nem kapja meg legalább az EU-ban méltányos munkabért? Ki akar gyereket szülni egy ideológiailag beszűkült országban? Ki akar olyan országban élni, aki tudja azt, hogy csak például Ausztriában milyen jól élnek az emberek? És miért ne menjen el akár egy korábban rosszabbul élő, de ma már Magyarországot lehagyó országban dolgozni, például Romániában? Miért vitatható el az ember alapvető joga ahhoz, hogy a jobb élet megszerzésére törekszik? Jogos tehát a nők azon plakátja, hogy „Nem szülök rabszolgát!”-mert minden szülő azt szeretné, hogy a gyereke jobban éljen mint ahogy ők élnek. Ez minden ember természetes vágya, amelyért kötelessége is tenni.

Minden esély megvan rá, hogy az országgyűlés kormánypárti többsége a jövőben is még több életidegen javaslatot megszavaz érdemi vita nélkül (hiszen az ellenzéki szakpolitikusok javaslatait a témákban nem hallgatják meg az ülésteremben a kormánypárti képviselők hanem kivonulnak), a köztársasági elnök gondolkodás nélkül aláírja, az Alkotmánybíróság nem talál benne kivetnivalót. Így ha valamelyik kormánypárti képviselő beterjeszti, hogy szavazzák meg, hogy csak kék levelű fákat lehet ültetni országszerte, akkor ezt megszavazzák, aláírja a köztársasági elnök, helybenhagyja az Alkotmánybíróság, és 2 hónap leforgása alatt országosan kicserélnek minden fát, hogy csak kék levelű legyen. A jogot tehát a politika szolgálójává tette a kormánypárt, így tehát nem jogállamban, hanem politikai államban élünk. A kormánypárt politikusai (különösen a miniszterelnökhelyettes) hangoztatják, hogy joguk van átalakítani a testületek személyi összetételét, szerkezetét, a közhivatalokat, hiszen fölényes többséggel választotta meg őket a lakosság egy olyan új választási törvény segítségével, amelyet ők alkottak meg a saját pártjukat segítve, ellenzéki szempontok figyelembevétele nélkül. Így kérdéses, hogy legitim volt-e a 2014-es és a 2018-as országgyűlési választás? Az új rendszer kiépítése pontosan ott érhető nyomon, hogy a 2010-ig jól működő, a politikai váltógazdaságot garantáló, a rendszerváltásban az ellenzéki pártok által elfogadott 1989-es választási törvényt a parlamenti többséggel visszaélve, felcserélte a saját magának kedvezményeket biztosító új választási törvényre. Lehetetlenség is egy, a jelenlegi Fidesz-egységnél nagyobb, egyszeri tömörülést létrehozni a kormánypárt választáson történő leváltására. Csapdahelyzet.

Pont olyanokká lettek a kormánypárti vezetők, mint gyermekkoruk állampárt vezetői. Eltanulták tőlük a módszert az emberek megfélemlítésére: Ha nem leszel Fidesz párttag, nem lesz munkahelyed. A Fidesz felhasznált mindenkit a másikkal szemben: civil szervezeteket, vallási felekezeteket, baráti társaságokat, mindenkit mindenki ellen. Annyira elkorcsosult a helyzet, hogy szülők és gyerekek is egymás ellen feszülnek, holott a "Családok Éve" van. Kormányzásuk alatt konkrétan szétesett az ország, hiába mantrázzák a "minden a legnagyobb rendben" híreket, nem működik semmi normálisan. Az emberek pszichéje tudathasadásos már 2010 óta, megjátssza kényszerből magát a munkahelyen és a társaságban, otthon viszont kiadhatja önmagából a valódi énjét. A végére már azt sem tudja, hogy hova tartozik valójában és ki is ő valójában. De sok embert kell ezek után az évtizedek után konkrétan meggyógyítani! Nehéz lesz őket újra a normális életre szoktatni.

És mit kap az ember akár a munkájáért, akár a véleményéért is, ha nem azt tartja amit a kormánypárt? Könnygázt, lefújást (mint a legyeket), gumibotot, stb.. Miért? Mert a hatalomhoz erőszak kell. Sok rosszat elmondhatunk a 2010 előtti kormányokról, de őket bátran lehetett büntetlenül szidni, anyázni, ellenük tüntetni, kiröhögni őket, ez a mai hatalom azonban még a viccet sem tűri el. Hofi ma éhen halna. Orbán nem szereti az Orbán-vicceket, Kádár viszont szerette a Kádár-vicceket, de még Medgyessynek is volt jó humorérzéke, tudott saját magán is nevetni, egészséges ember volt. Orbán magán sem tud röhögni. A hatalom nem tűri meg a spontán dolgokat.

Napjainkban próbálják bebizonyítani egyre erőltetebben, hogy ami idáig tiszta fehér volt, az ma már nem is olyan tiszta fehér, és ami idáig fekete volt, az most már nem is olyan fekete. Pedig az igazság tényszerű. Az igazság nem váltakozik a pártszínekhez, mert az igazság nem véleményt jelent, amely mindig változik. Az igazság változatlansága fáj a kormánypártnak, hogy van még olyan, amit nem tud megváltoztatni akkor sem, ha belegebed, hiába próbálná alakítani, az igazság akkor is igazság marad. Aki hívő katolikus az tudja, hogy aki nem fogadja el az igazságot, vagy megmásítja azt, az a saját lelkiismerete, a saját lelke ellen vétkezik, amely nem nyer bocsánatot soha. Például ma egy hívő katolikusnak ezért is veszélyes kormánypárti szimpatizánsnak vagy olyan párttagnak lennie, hiszen a lelki üdvösségét kockáztatja minden nap párt-kormányutasításra. Az állampárt tehát a hívő (elsősorban római katolikus és ortodox) emberek túlvilági örök boldogságát kockáztatja.

Nem hittük, hogy veszélyben lennénk. De mivel most már tudjuk, hogy veszélyben vagyunk anyagilag, erkölcsileg, szociálisan, most már tudjuk, hogy közösen cselekedve tudjuk visszarántani a történelem gyeplőjét a társadalom szakadékba zuhanása előtt. Ez a nagy tragédia kellett ahhoz, hogy ami talán Árpád fejedelem, Szent István király, Szent László király, és részben IV. Béla király idejében sikerült, az elérhető legnagyobb nemzeti összetartozás megvalósuljon. II. Rákóczi Ferenc és Kossuth Lajos nem tudott teljes nemzeti egységet elérni, de megpróbálkoztak vele. Évszázadok óta most először, megosztottság nélkül ugyanazt akarja minden ellenzéki (valójában az idáig egységbe nem tömörült többség): rendszerváltást! Most kiment az utcára az egyetemista, a kétkezi munkás, a politikus, az újságíró, és még ki tudja mennyi és milyen foglalkozást folytató tisztességes magyar emberek, és közösen állnak ki a közös érdekeikért. Most már nem engedik meg, hogy valaki is beléjük rúgjon. Tudja mindenki, hogy valódi koalíciós kormány kell, minden ellenzéki párt részvételével, mert csak így lehetséges a társadalmi kiengesztelődés. A tüntetők fegyvertelenek, ha tehát elfajulnak az események, akkor az nem az ő felelősségük lesz. Itt már nincs szocialista, jobbikos, stb.. Nincs már más valamely ellenzéki párthoz tartozó, itt már csak ellenzékiek vannak és magyarok. Ha a magyar társadalom felülemelkedik belátható időn belül a jobb-és baloldal fogalmán, felülemelkedik történelmi sérelmein, megállapodik olyan alapvető kérdésekben, mint amilyenekben megállapodott 1989-ben, akkor talán képes lesz erőt mutatni a kormánypárt számára, és talán ki tud kényszeríteni egy előrehozott parlamenti választást is.

Az utóbbi 30 év tüntetései többé-kevésbé sikereket értek el. Sikert ért el 1987-ben a bős-nagymarosi vízlépcsőrendszer elleni tűntetés. Sikert ért el 1988-ban az erdélyi falurombolás elleni tüntetés. Sikeres volt az 1989.március 15-én televízió székház előtt lezajlott tüntetés is a sajtószabadság érdekében. A tüntetések miatt már a következő hónapban visszavonta Németh Miklós kormánya az autópálya-használati díj bevezetéséről szóló rendeletét, sőt, a tervezett központi áremelést is elhalasztotta. Az egyetemi tandíj elleni 1995-ös tűntetés később ért el sikert a Fidesz-MDF-Kisgazdapárt-KDNP megválasztásával 1998-ban. Sikert ért el 2014-ben az internetadó elleni tüntetés. A 2006-os és más, például 2018-as tüntetések nem érték el a céljukat. A jó példák azonban a társadalom előtt vannak, főleg a 30 évvel ezelőtti sikeres tüntetések.

Történelmi napok ezek valóban, még ha szomorúak is. A magyar nemzet olyan beteg, amely amnéziában szenved, viszont vannak olyan percei, amikor vissza tud emlékezni a régi pillanatokra tisztán. A történész feladata, hogy ezekre a régi egybeesésekre, kiesett pillanatokra emlékeztesse!

Hozzászólok!
Címkék